One

Tudom egy csomó 1D-s blog van már itt , és tudom már sokan ellőtték ugyan ezt a szöveget mint én, de én be is tartom...mégpedig azt, hogy ez más lesz mint a többi történet ami itt van fenn....vagyis remélem :) A véleményetekre kíváncsi vagyok...

Liam Payne

Van egy nap amit a diákok a világon a legjobban utálnak. Egy olyan nap ami véget vet a két hónap szabadságnak. A későn keléseknek vége szakad helyette kezdődnek a korán kelések. Az éjjelig fennmaradás nem a videójátékozások miatt történik hanem a tanulás miatt.
Ezt a napot szeptember elsejének hívják. Gondolom mindenkinek ismerősen cseng. Sokatoknak már most feláll a hátán a szőr ha csak arra gondol, hogy iskolába kell menni. Én még semlegesen vagyok vele. Sőt inkább kíváncsi vagyok, ugyanis most kezdem az általános iskolát.
A szüleim szerint most kezdődik csak el az igazi életem ugyanis egy csomó új dolgot fogok megismerni. Nem tudom, hogy mit gondoljak. Nekem az oviban is tökéletesen megfelelt. De azért az iskola az mégis csak másabb. Itt már tanulni is kell és nem csak egész nap játszani. Amit sajnálok ugyanis én nagyon szeretek játszani. Álltalában azonban csak magam játszok mivel soha senki nem akar velem.
Ugyanis van egy problémám. Egy nagyon nagy problémám. És ez a problémám az, hogy nem beszélek...soha. Csak bólogatok mint egy bólogatós kiskutya. Az orvosok szerint kiskoromban valamilyen traumát éltem átt ugyanis három éves koromig ugyan úgy viselkedtem mint a többi velem egykorú gyereke. Egyszóval beszéltem.
De aztán jött az óvoda és az a Max Justice nevű fiú.Négy éves volt de kinézett jó tíz évesnek és rendszerint elverte a gyerekeket. Az oviban mindenki félt tőle és senki nem mert a közelébe menni. Egyszer pedig oda jött hozzám. A homokban játszottam és megtetszett neki az autóm és el akarta tőlem venni. Én persze nem adtam oda neki. Megpróbálta kitépni a kezemből, de nem engedtem. Annyira mérges voltam rá, hogy meglöktem mire ő egy picit megtántorodott és majdnem elesett. Azonban sikerült neki talpon maradnia. Szinte vérszemekkel nézett rám a következő pillanatban pedig gyomorszájon rúgott és behúzott egyet a szemem alá majd megfenyegetett, hogy soha senkinek ne mondjam el, mert ha mégis eljárna a szám akkor újra agyonver.
Akkor nap beszéltem utoljára. Féltem még csak megszólalni is mert mindig Max mondata zengett a fülembe, hogy elintéz ha meg merek szólalni. Azóta pedig eltelt három éve. Hat éves vagyok már és egy csomó orvoshoz vittek el. De mindhiába. Megfogattam, hogy soha többet nem beszélek. Akár mi is történik.
Ezvégett barátaim sincsenek és meg is értem. Hisz ki akarna már lenni a barátom mikor nem beszélek. De én nem akarom, hogy Max elverjen. Habár Ő más általános suliba iratták be. Talán ha új környezetben leszek sikerül elfelejtenem a fájdalmat amit azóta is a hasamban érzek. Nem akarom, hogy megint elverjenek. Inkább halok meg magányosan barátok nélkül.
○○○
-Liam ébresztő. Indulni kell a suliba. – simogatta meg kedvesen anya az arcomat mire az én szemeim rögtön kipattantak és gyorsan felültem majd egy sugárzó mosolyt varázsoltam az arcomra. Szerintem ilyen nem lesz többet, ugyanis a nővéreim utálnak iskolába járni. Lehet, hogy én is csak ma örülök utoljára. Nem tudom, de én akkor is kíváncsi vagyok, hogy milyen is az iskola.
Kimásztam az ágyból és gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat amiket anya elő készített. Majd mikor készlettem gyorsan kimentem a konyhába ahol a nővéreim már bőszen reggeliztek. Ők már mind ketten gimnáziumba járnak ugyanis jóval idősebbek mint én vagyok.
-Ruthal és Nicolával mész a suliba. – mondta mosolyogva anya miközben lerakta elém a zabpelyhet. Rögtön elhúztam a számat mikor megpillantottam benne a kanalat. Igen kanálfóbiám is van mivel miután nem beszéltem az oviban elkezdtek csúfolni és egyszer az ebédnél valaki fejbe dobott kanállal. Elég kemény volt és fájdalmas. A tálat eltoltam magam elől, anya pedig megforgatta a szemeit és egy villát nyújtott át. Bólintottam egyet és a pehelydarabkákat szépen a villára szurkodtam.
- Indulunk. – pattant fel Ruth, Nicola pedig követte a példáját. Anya is felállt majd felém sétált, feladta rám a kabátot végül pedig a hátamra tette vadonatúj iskolatáskámat. Eléggé furán éreztem magam a bőrömben. Egy kicsit nehéz volt a táska mivel könyvek voltak benne amiből lassan már tanulni fogok. Remélem szeretni fogom a sulit.
- Sok sikert Liam. – nyomott egy puszit az arcomra anya amit én gyorsan letöröltem majd elindultam nővéreim irányába.
Mivel a suli közel volt a házunkhoz ezért gyalog mentünk. Nicola rögtön megfogta a kezem és úgy indultunk el. Igazából már megszoktam, hogy ennyire féltenek mindentől. Nem lehet kellemes érzés, hogy nem tudnak szóra bírni. Ráadásul én vagyok a család legfiatalabb tagja és egyben fiú is.
Minél közelebb értünk az intézményhez annál jobban bepánikoltam. Mikor pedig már oda értünk szinte remegtek a lábaim. A nővéreim természetesen ugyan úgy bekísértek mint a többi szülő a gyereküket. Az osztályterem elég megnyugtatóan nézett ki, pont úgy ahogy az osztályfőnök is. Ruth lenyomott egy fiú mellé aki mikor észre vett barátságosan mosolygott rám.
-Szia. Drew vagyok. És téged, hogy hívnak? – kérdezte kíváncsian. Hatalmasat nyeltem majd elkezdtem a padot bámulni. Én biztos, hogy nem szólalok meg. Nincs az a Isten. Itt egy csomó olyan fiú van akik Maxhez hasonlítanak. Mi van akkor ha a rokonia? Akkor nekem végem ha a fülébe jut, hogy megszólaltam. Ruth és Nicola szomorúan összenéztek.
- Gyerünk Liam szólalj meg. Nézz csak rá, nem akar bántani. – noszogatott Nicola, de engem nem hatottak meg a szavai. Ki tudja, hogy mi rejlik ez mögött a mosoly mögött. Utoljára még felsóhajtott majd felvette a földről a táskáját. – Nekünk mennünk kell. Suli után én jövök értek. – azzal megborzolta a hajamat és Ruthal együtt kiléptek az osztályteremből pont akkor mikor egy sikoltozó kislányt húzott be az apukája.
A kislány kiabálva fogta az ajtó kilincser és semmi képp sem akarta elengedni. Haja szana-szét állt ugyan úgy ahogy a ruhája is.
-Ne csináld ezt Dominica. Úgyis itthagylak. – förmedt rá az apukája és a lány hirtelen összesett, de a férfi nem foglalkozott vele. Csak unottan az ajtófélfának dőlt majd megforgatta a szemeit. – Ezt az ócska trükköt már nem veszem be. Tudom, hogy nincs semmi bajod. – és igaza volt mivel-e mondat hallatán hirtelen felpattan és durcásan nézett az apjára.
- Hát jó Te nyertél. De ezt még úgyis vissza kapod. – mondta duzzogva a lány és mérgesen levágódott az egyik székre. Ez aztán nem semmi. Szerintem neki volt a legjobb műsora. Én biztos, hogy nem mertem volna ilyen műsort csinálni. Az apja mosolyogva megcsóválta a fejét majd ő is elhagyta a termet és abba a pillanatban a Tanárnő felállt az asztaltól és mosolyogva végig pásztázta a jelenlévőket.
- Üdvözlök mindenkit a mi kis iskolánkban. Ezentúl naponta találkozni fogunk szóval jobb lesz ha rögtön az elején egy kis bemutatkozással kezdünk. – csapta össze a kezét a szemüveges hölgy majd újra vissza ült a székére és az előtte ülő kislányra mutatott aki rögtön felállt.
- Chanel Williams a nevem. – mutatkozott be nagyon hangosan. És ez így folytatódott tovább. Próbáltam észben tartani a neveket, de túl sokan voltak szóval inkább feladtam. Csak akkor kaptam fel a fejemet mikor arra a sikoltozó kislányra ért a sor.
- Dominica Mitchell vagyok és vissza akrok menni az oviba. – amilyen gyorsan felállt olyan gyorsan le is ült. Ezt a mondatát a gyerekek egy halk kuncogással jutalmaztak. Elég nagy szája van az biztos. Jobb lesz ha távol tartom magam tőle. Annyira elbambultam, hogy hirtelen azt vettem észre, hogy a mellettem ülő Drew feláll majd leül és hirtelen mindenki rám emeli a tekintetét.
Lassan felálltam és falfehéren végig néztem a diákokon. Szólásra nyitottam a számat de hang nem jött ki rajta. Képtelen vagyok rá. Félek!
-Kedveském Téged, hogy hívnak? – fordult felém mosolyogva én azonban elkaptam a fejem. Kíváncsian pislogtak rám majd hallottam ahogy a hátam mögött halkan összesúgnak. – Nyugodtan megszólalhatsz. Senki nem akar bántani. – de ez sem hatott meg. Nem beszélek és kész.
- Hiszen Ő nem is tud beszélni. – hallottam meg egy fiú hangját hátulról.
- Biztosan néma! – nevettek fel mire én sírva kirohantam a teremből.
○○○
És az még csak a kezdet volt. Újra magányos lettem és bántottak. Nem egyszer löktek fel a folyosón vagy gáncsoltak át. Én pedig csak tűrtem és tűrtem. De nem beszéltem akkor sem.
Ebédszünet volt. Egymagam ültem az egyik asztalnál és fel sem pillantottam a tányéromból. Csak nyugodtan eszegettem mikor árnyékokra lettem figyelmes.
-Hé Payne ide ülhetünk? – kérdezte gúnyosan Joy az egyik fiú aki élvezettel űz belőlem bolondot. Tudtam, hogy megint csak bántani akar ezért semleges tekintettel felpillantottam rá. – Opsz elfelejtettem, hogy Te nem tudsz beszélni. –erre a mondatára a gorillái bután elkezdtek heherészni. Mintha annyira vicces lenne amit mondott, pedig nem az. Tekintetemet újra a tányéromra szegeztem és próbáltam figyelembe sem venni őket.- Hozzád beszélek Néma! Ne merészelj elfordulni Tőlem. –mondta keményen. Tényleg említettem már, hogy mindenki Némának csúfol? Joy találta ki, szerinte vicces.
Meg sem mozdultam csak ültem leszegett fejjel. Hirtelen azt vettem észre, hogy elhúzza előlem a leveses tálam majd egy határozott mozdulattam a fejemre borította azt. Akik az ebédlőben voltak mindenki rajtam nevetett. Én pedig csak ültem szótlanul a trutyiban és egy könnycsepp csordult le az arcomon. Annyira utáltam ide járni. De senkit nem érdekelt.
-Undorító amit csináltok már vele. Hát nem veszitek észre, hogy szenved? – meglepetten kaptam fel a fejem és láttam ahogyan Dominica Mitchell törtet előre. Szemei szikrákat szórtak és tiszta félelmetes volt. Várjunk csak Ő most beszólt Joyéknak miattam? Ő kiállt mellettem?
- Húzz máshova hisztizni Domi. Már csak nem süllyedsz le Payne szintjére. Te neked hozzá túl nagy szád van. – mondta bunkón Joy.
- Nem megyek innen sehova. Már elegem van belőle, hogy állandóan piszkáljátok szegénykét. Hisz nem árott nektek semmit se. – lépett mellém Domi és küldött felém egy biztató mosolyt. Hálásan viszonyoztam azt amit rögtön meg is bántam mivel Joy elkezdett morogni. Azonban nagyon jól esett, hogy segített rajtam.
Joy elkezdett röhögni. Dominak több sem kellett. Elkapta Joy kezéből a tányért majd a fejére borította ugyan úgy ahogy azt Ő csinálta velem pár perce. Mindenki szótlanul figyelte a jelenetet. Joy fájdalmasan felszisszent a forró levestől majd sírva kifutott a teremből.
A lány bólintott egyet majd szó nélkül leült mellém és egy kendővel letörölte az arcomról a levest. Tudtam, hogy most jött el az a pillanat. Meg kell szólalnom. Dominica ezzel a cselekedetével bebizonyította, hogy megbízhatok benne.
-Nagyon szépen köszönöm. – suttogtam mire a lány kezéből kiesett a kendő és csodálkozva pislogott rám.
-Te megszólaltál. – kiáltott fel vigyorogva és boldogan a nyakamba ugrott.

Attól a pillanattól kezdve pedig Ő lett az egyetlen barátom...